III.

A sisak, amit Prilicla hozott, valójában egy maszk volt saját levegőkészlettel, olyan maszk, amely szorosan rátapadt az arcra. A levegő csupán nagyon rövid időre – mintegy tíz percre – volt elegendő, ám a közvetlen halálveszélytől szabadulva, Conway érezte, hogy már sokkal jobban tud gondolkodni.

Először a még mindig nyitva álló oldalzsilipbe ment. A PVSJ mozdulatlanul feküdt odabent, bőrén a szürke folt az egyre terjedő bőrrák kezdetét jelentette. A PVSJ életforma számára az oxigén rendkívül mérgező volt. Conway a lehető leggyöngédebben átvitte a PVSJ-t a PVSJ szektor közeli raktárába. Itt a nyomás egy kicsit nagyobb volt, mint amire a melegvérű oxigénlélegzőknek szükségük volt, így a PVSJ számára az itteni levegő elég tisztának számított. Conway bezárta a PVSJ-t a raktárba, és fölmarkolt, amennyit csak tudott, a raktárban lévő műanyag fóliából, amely itt az ágynemű megfelelője volt. Az SRTT-nek nyomát sem látta.

A másik folyosóra érve elmondta Priliclának, hogy mit kéne tennie. A másik földi embernek, akit korábban látott, sikerült ugyan fölvennie a védőruhát, de vakon és erősen köhögve botorkált, tőle nem várhatott segítséget. Conway óvatosan elhaladt az alig mozgó, tehetetlen testek között, és kinyitotta a hatos zsilipet. Odabent a falon levegőpalackok sorakoztak. Levett kettőt és kitámolygott.

Prilicla már beburkolta az egyik eszméletlen testet. Conway a burokba dugta a palack végét, aztán látta, hogy a burok megmozdul, ahogy a levegő beáramlik. A lehető legprimitívebb oxigénsátor, gondolta Conway, de pillanatnyilag nincs jobb ötlete. És ment további palackokért.

A harmadik forduló után Conway észrevette a figyelmeztető jeleket. Szakadt róla a víz, nagy, fekete foltok ugráltak a szeme előtt – kezdett fogyni a levegője. Ideje volt, hogy levegye a maszkot, maga is bebújjon a fólia alá, és várja a segítséget. Tett néhány lépést a legközelebbi beburkolt alak felé, és elvágódott. A szíve vadul kalapált, a tüdeje égett, és annyi ereje sem maradt, hogy levegye a maszkot.

A furcsán kellemes eszméletlenségből átható fájdalom térítette magához: valami erőteljes és ismételt kísérleteket tett, hogy lyukat vágjon a mellkasába. Nem bírta tovább, kinyitotta a szemét.

– Szálljon le rólam, a fenébe is, jól vagyok!

Az izmos orvos, aki mesterséges lélegzésben próbálta részesíteni, föltápászkodott.

– Amikor ideértünk – mondta –, a csupa láb barátja azt mondta, hogy maga nem ad életjelt. Egy picit aggódtam magáért, egy nagyon picit. – Elvigyorodott, és hozzátette: – Ha tud menni és beszélni, O'Mara várja.

Conway nyögött, és föltápászkodott. A tisztítóberendezések gyorsan eltüntették a klór utolsó maradványait is, a sérültek egy részét hordágy kocsikon szállították el, a többieket megmentőik támogatták. Conway végigsimította sérült homlokát – a túl hevesen letépett maszk okozta a sérülést –, és nagyokat kortyolt a levegőből, mintegy megbizonyosodva róla, hogy vége az előbbi lidércnyomásnak.

– Köszönöm, doktor – mondta érzéssel.

– Nincs mit doktor – mondta a másik.

O'Marát az oktatóteremben találta. A vezető pszichológus nem sokat teketóriázott. Conway leült egy székre, Prilicla valami szürrealista szemétkosárban foglalt helyet, az őrnagy pedig rájuk mordult:

– Mi történt?

A félhomályos szobában csak egy jelzőlámpa és O'Mara íróasztali lámpája égett. Conway csupán az őrnagy két kemény kezét, és átható, acélszürke szemét látta, amikor belefogott a történetbe. A kezek nem mozdultak, a tekintet nem rezzent, amíg beszélt.

Amikor befejezte, O'Mara fölsóhajtott, néhány másodpercig hallgatott, csak azután szólalt meg.

– Négy vezető diagnosztánk tartózkodott éppen a hatos zsilipnél, olyan lények, amelyek nélkül nagyon nehezen lenne meg a kórház. Gyors cselekvésükkel legalább háromnak megmentették az életét, vagyis maguk ketten most hősök. De nem akarom, hogy piruljanak, ezért erről nem beszélek többet. És azzal sem zaklatom magukat – tette hozzá szárazon –, hogy mi a fenét kerestek ott…

Conway köhintett.

– Én viszont azt szeretném tudni, hogy mitől vadult meg az SRTT. Mert pusztán az üdvözlésére siető tömeg látványától egy értelmes, civilizált lény nem viselkedik így. Ide nem is engedünk más látogatókat, mint kormánytisztviselőket vagy szakorvosokat, azok pedig nem szoktak megrémülni az idegen életformák látványától. És miért fogadta az illetőt annyi diagnoszta?

– Azért mentek oda – felelte O'Mara –, mert kíváncsiak voltak rá, hogy hogyan néz ki egy SRTT, amikor éppen nem akar másnak látszani. Ez segíthetett volna a mostani munkájukban. Ami pedig azt illeti, egy eddig ismeretlen életformánál nem is sejthetjük, hogy miért tette azt, amit tett. Végezetül pedig: ez nem a megszokott látogatók egyike. Ezúttal kivételt tettünk, mert a lénynek itt van a szülője a kórházban, és haldoklik.

– Értem – mondta halkan Conway.

Ekkor egy megfigyelő hadnagy lépett a terembe, és O'Marához sietett.

– Bocsánat, uram – mondta –, de találtam valamit, ami esetleg segíthet megtalálni a látogatót. Egy DBLF nővér jelentette, hogy látott a körzetben egy PVSJ-t éppen abban az időben. A DBLF hernyók általában nem tartják szépnek a PVSJ-ket, ám a nővér szerint ez különösen ronda volt, valóságos torzszülött. Úgyhogy a nővér azt hitte, hogy a beteg egy rendkívül súlyos kór áldozata.

– Ellenőrizték, hogy van-e ilyen kórban szenvedő PVSJ nálunk?

– Igen, uram. Nincs ilyen esetünk.

O'Mara hirtelen elkomorodott.

– Rendben van, Carson – mondta. – Tudja, hogy mi a következő teendő – és intett, hogy távozhat.

Conway alig tudta féken tartani magát, s amint a hadnagy távozott, kirobbant.

– Láttam kijönni azt az izét a zsilipből… Csápjai voltak… és… egyáltalán nem hasonlított PVSJ-re. Tudom, hogy az SRTT tetszés szerint képes változtatni az alakját, de ilyen radikálisan és ilyen rövid idő alatt…

O'Mara hirtelen fölállt.

– Gyakorlatilag semmit sem tudunk erről az életformáról – mondta. – A szükségleteiről, a képességeiről, az érzelmi reakcióiról. Legfőbb ideje, hogy pótoljuk ezt a hiányt. Mindent kicsikarok Colinsonból, amit csak össze tud szedni; környezet, evolúció, kulturális és társadalmi háttér stb.

Nem engedhetjük, hogy egy ilyen látogató szabadon mászkáljon. Bajt okozhat puszta tudatlanságból is. De a maguk számára is van feladatom – folytatta. – Nyissák ki a szemüket! Nem fedeznek-e fel holmi szokatlan külsejű beteget vagy embriót? Carson hadnagy éppen most adja ki mindenkinek ezt a parancsot. Ha látnak valamit, ami az SRTT lehet, óvatosan közelítsék meg. Nyugtassák meg, kerüljék a hirtelen mozdulatokat, egyszerre csak az egyikük beszéljen. És azonnal értesítsenek.

Odakint Conway úgy érezte, hogy pillanatnyilag nem tehetnek semmit. Még egy órával elhalasztotta a kórterem-látogatást, és társát a melegvérű oxigénbelélegzők éttermébe vezette. A terem, mint mindig, zsúfolt volt, s bár a különböző életformáknak külön-külön részlegek álltak a rendelkezésükre, néhány asztalnál akár négy különböző életforma is helyet foglalt – némelyik igen kényelmetlenül –, hogy elbeszélgessenek egymással.

Conway egy szabad asztalt mutatott Priliclának, és el is indult arrafelé, ám asszisztense – működőképes szárnyai segítségével – előbb ért oda, éppen két karbantartó előtt, akik szintén azt az asztalt nézték ki maguknak. Néhányan fölemelték a fejüket, hogy lássák az ötvenméteres repülést, de nem csodálkoztak, hiszen láttak ennél furább dolgokat már.

– Úgy tudom, a legtöbb élelmiszerünk megfelel az anyagcseréjének – mondta Conway, miután leült. – Mégis, van valami kedvence?

Volt, és Conwaynek elállt a lélegzete a kombináció hallatán. Bár nem annyira a puhára főzött spagetti meg a nyers sárgarépa együttese döbbentette meg, hanem ahogyan a GLNO nekilátott a spagettinek. Mind a négy, táplálkozásra szolgáló kezét használva, kötelet font a spagettiből, amit aztán leeresztett csőrszerű száján. Conwayt általában nem izgatták az ilyen dolgok, most mégis fölfordult a gyomra.

Prilicla hirtelen abbahagyta az evést.

– Magát zavarja az én táplálkozási módom – mondta. – Átülök egy másik asztalhoz.

– Nem, nem – mondta gyorsan Conway. Az empatikus képességekkel bíró Prilicla nyilván megérezte, hogy mi megy végbe benne. – Erre semmi szükség. Ám itt az a szokás, hogy a vegyes társaságban étkező lény ugyanazt az evőeszközt használja, amit a házigazdája vagy a főnöke. Nem tudna, hm, villát használni?

Priliclának nem okozott gondot a villa. Conway még nem látott ennyi spagettit ilyen gyorsan eltűnni. Az ételről szinte természetesen terelődött át a beszélgetés a diagnosztákra meg az oktatószalag-rendszerre, ami nélkül ezek a tiszteletre méltó lények – meg az egész kórház – nem tudtak volna működni.

A diagnoszták valóban megérdemelték mindenkinek a tiszteletét és csodálatát, de a sajnálatát is. Mert az oktatógép nem csupán tudást adott nekik, hanem a tudatokba táplálta annak a lénynek a teljes személyiségét is, akié az a tudás volt. A diagnoszták voltaképpen szándékosan kitették magukat a többszörös tudathasadás igen drasztikus formájának, melynél a tudatukban helyet kapó idegen elemek annyira különbözőek lehettek, hogy még a logikájuk is eltérő volt.

Egyetlen közös nevezőjük minden orvos alapvető szükséglete volt, tekintet nélkül a méretére, az alakjára és a végtagjainak a számára: meggyógyítani a beteget.

Az egyik közeli asztalnál egy DBDG földi ember diagnoszta szemlátomást alig tudott legyűrni egy szelet közönséges marhasültet. Conway véletlenül tudta, hogy a diagnoszta éppen egy tralthani oktatószalag hatása alatt van. És a tralthaniak undorodtak mindenféle hústól.